HAEMUS

 

 

Natasa Kur teva

Sokkal több, mint Malko Teatro

 

Minden külföldi bolgár kolóniának megvan a saját arculata. Az elmúlt napokban lehetőségem nyílt rá, hogy találkozzam a magyarországi bolgárok egy részével. A bolgár kisebbség felújított művelődési házában összegyűlve színházuk, a Malko Teatro jubileumát ünnepelték.

A színházat az ő számukra hozták létre, eleinte teljes egészében a bolgár származású Hadzsikosztova Gabriella és a magyar származású Nagy István kezdeményezése éltette. A fiatal színházi szakember házaspárnak a kibontakozásról alkotott elképzelései az új színházi formák, a változás, a régi, ismert és rutinszerű módszerekkel való szakítás jegyében alakulnak. Érdekes, hogy a bolgár színház ötlete Istvántól ered, Gabi az elején egyenesen szkeptikusan fogadja. Minek csináljanak bolgár színházat? Gabi álmai között az avantgárde, a musical és még sok minden más szerepel. „Nézz körül – erősködik István –, van német színház, te magad is ott játszol; van szerb színház, meg még sok más nyelvű, csak bolgár nincs. Csináljuk meg!” És a család intim közegében született ötlet professzionista megvalósításba torkollik, aminek semmi köze sincs semmiféle honfibúhoz és nosztalgiához, sem a kétes esztétikai minőségű szokványos klisékhez. A Malko Teatro munkájába olyan hivatásos alkotók kapcsolódtak be, akik más színpadi művészeti ágakban – a koreográfiában, a vizuális művészetekben, az akrobatikában, a zenében, a fotóművészetben és a filmművészetben – bizonyították képességeiket. Kiválasztásuknak nem okvetlenül a nemzeti hovatartozás a mércéje. Gabi és István vegyes házasságból született gyerekekkel ugyanúgy dolgoznak, mint magyarokkal és bolgárokkal. Céljuk az, hogy aktuális üzenetet hordozó előadásokat hozzanak létre a magyarországi és a bulgáriai, sőt akár még a távolabb élő közönség számára is. Ez a körülmény nagymértékben meghatározza az előadások stílusát. A Malko Teatro 21 tagja és 42 munkatársa segítségével 27 önálló produkciót hozott létre, amelyeket három ország nyolc városában mutattak be.

Jubileumi ünnepségükön a Koncert a másik oldalon című előadás szerepelt műsoron, amelyet nagy tetszéssel fogadott a helyi közönség. A korán elhunyt Sztaniszlav Sztratiev színműve (amely elnyerte a BBC pályázatának díját) tragikomédia, de Gabi a szülők nemzedékének súlyos drámáját látja benne, akiket utolsó napjaikra magukra hagytak. A személyes érintettségnek nagy jelentősége van előadása műfajának meghatározásában, hiszen maga is odahagyta anyját és apját Bulgáriában. Ez kell hogy legyen az egyik oka annak, hogy százévesekkel akart interjúkat készíteni. A lassan eltűnő, de szép és izgalmas világban – a Rodope és a Trojáni-Balkán-hegység falvai romantikus környezetében – forgatott dokumentumfelvételek kiélezik az előadás drámaiságát, amely az anya monológjában teljesedik ki (a Rodopei Drámai Színház művésznője, Toni Pasova adja elő). Lehet vitatkozni rajta, hogy megfelelő-e ennyire komoly olvasata olyanfajta alkotásnak, mint Sztaniszlav Sztratievé, s hogy a videofelvételek konkrétsága nem semmisíti-e meg üzenetének egyetemességét, de vitathatatlan, hogy valószínűleg hasonló sorsok késztették az írót műve megírására. Sztaniszlav Sztratiev ebben a művében, ahogyan az Üres szobák címűben is, melankóliájának adott hangot a jövő, az új idők erkölcseit illetően. És ha az előadás mégis megpróbál valamit nyújtani a melankolikus hangvétel ellensúlyozására, az a Road Six Sax négy kitűnő zenészének köszönhető, akik a legjobb magyar szaxofonosok közé tartoznak. Ők dolgozták fel a gyűjtőkörutak során összegyűjtött autentikus népzenét, és a feldolgozásokban megérezzük az író mosolyát, humorát, szeretetét.

 

Az est úgy ért véget, ahogy a népmesékben: „ettek, ittak, mulattak”, volt elmaradhatatlan torta tűzijátékkal és sok-sok horo. Csodálkozva megkérdeztem, hogy minden magyarországi bolgár ilyen jól táncol-e. Kiderült, hogy a fáradhatatlan fiatal lányok és fiúk között a táncparketten magyarok is vannak, akik beleszerettek a bolgár néptáncokba. Ezért nem hagynának ki egyetlen ünnepséget sem a művelődési házban. Nem véletlen, hogy a terem kör alakú – hogy körtáncot lehessen járni benne.

Hadzsikosztova Gabriella mellé telepszem, aki nélkül ilyen ünnepség nem jöhetett volna létre. Az érdekel, milyen érzések kavarognak benne a jubilum napján. „Soha nem gondoltam, hogy érdekelni fognak a népdalok! Musical szakon végeztem. De valami megfordult bennem, magam sem tudom, hogyan. Itt tanultam meg a horókat is, a dalokat is” – meséli Hadzsikosztova Gabriella.

Mintha a bolgárság sokarcúsága valamilyen újjászületés kori elszántságra késztetné ezt az apró termetű, törékeny nőt, akinek mély, erőteljes hangjától összerezzenünk, ha énekelni kezd. Hisz az ősi kapcsolatban a földdel, ahol világra jött és ahol egy nap majd elkerülhetetlenül nyugalmat talál. Különös, de a beszélgetések kerülik a darab, a színházi eszközök témáját. Az életről beszélünk. Egy gondolat nem hagyja nyugodni Gabriellát, amely, amennyire filozofikus, annyira emberi is: az örökkévalóság és a mulandóság gondolata. „Tudom – hangoztatja –, tudom, hogy ez a test itt csak egy burok, csak porhüvely, nem kellene miatta aggodalmaskodni. Ám az a gondolat, hogy poraimat otthagyjam, messze attól a földtől, ahol a világra jöttem, sok aggasztó kérdést zúdít rám.” A színésznő bosszankodik a hivatalok és a bürokrácia, a törvény lélektelen betűje miatt, amely hatalmas díjtételeket ír elő az elhunyt földi maradványainak hazaszállítására. Bár fiatal, szép és egészséges, bár a mulandóság problémája még messze áll tőle, fokozott érzékenysége folytán a szívével éli meg, a saját lényével szenvedi meg a fájó elszakadást a gyökerektől.

A születés és a halál örök körforgása, a porszemnyi ember, aki megismételhetetlenséggel tölti ki azt – ilyen témákra talán akkor a legfogékonyabb az ember, amikor messze vagy a hazájától, s ezeket találja meg Hadzsikosztova Gabi Sztaniszlav Sztratiev művében, ez szólítja a félig elhagyott falvakba, ahol egy maréknyi idős ember ül és üres szemmel néz mered maga elé, a távolba vesző utat nézve, amelyen a gyerekeik elmentek. A téma szívhez szóló. „Amikor a férjemmel először láttuk a darabot, észrevettem, hogy előveszi a telefonját, és izgatottan hív egy számot. Az édesanyját hívta fel, hogy hallja a hangját.” És nem ő volt az egyetlen ilyen néző. Az előadás után mások is nyugtalanul hívták bulgáriai rokonaikat. Ez a spontán reakció dicséri a lehető legjobban Gabriella és a Malko Teatro tagjainak munkáját. Az újjászületés korihoz fogható pátoszuk felkavarta a hamu alatt szunnyadó zsarátnokot, és most olyan bolgárokat látok, akik nappal okosan és hideg fővel gondolkoznak és cselekszenek az önmegvalósítás, a szakmai elismerés, a vagyon felhalmozása körüli és másféle versengésben, ám este, a sötét teremben hajlandóak magukba nézni, az élő kapcsolatra figyelni, amelyet a magyarországi bolgárok nemzedékei megőriztek; bolgárokat, akik emlékeznek a nyelvükre, a dalaikra, a táncaikra, bolgárokat, akik ismerik a vérük útját.

Szeretném, ha méltányolnánk Gabriella és István, és velük együtt mindazok érdemeit ebben a fontos ügyben, akik részesei a Malko Teatro nevű kalandnak.

 

Genát Andrea fordítása

Malko Teatro nyelv menü Lang HU Lang BG Lang EN