HAEMUS 2008/3-4

Balog József

 

Színház a határon

 

 

A Malko Teatro szegedi vendégjátéka

 

 

Amikor hazajövünk, akkor magunkra ismerünk. Amikor átlépünk az országhatáron, itthon vagyunk. Egyszerű, hihető mondatok. Bonyolult, hihetetlen történetek a mondatok mögött.

 

Hadzsikosztova Gabriella egy kemény, szigorú, mondhatnám megátalkodott nőt játszik a Határeset című előadásban. Elég ragaszkodnia ahhoz, hogy haza akar menni Bulgáriába. Elég ragaszkodnia ahhoz, hogy a halott apját akarja eltemettetni. Nem a véres harcban elesett apát, hanem a hétköznapi halottat. Nem az istenek parancsa ellenében eltemettetni, hanem az emberi szükségszerűség szerint. Nem a hatalmas uralkodóval szembeszállva, tragikus hősként, akit megillet azért az erkölcsi győzelem és az igazság, hanem úgy, ahogy egy nő. Egy nő, ma. Mikor? Amikor a határok virtuálisakká válnak – vágjuk rá kórusban. Mikor? Amikor az Európai Unió megszűnteti a határokat – varrjuk a kórushoz a refrént is. Mikor? Amikor nem számít többé nyelv, kultúra, pénznemek és mentalitások különbsége. Mert mind, de mind európaiak vagyunk.

 

Rusz Milán játssza a Vámos figuráját. Ő üldögél a határon, a lábát áztatja, és Beethovent cincog egy tangóharmonikán. Ő hivatott megállítani, kérdezni, sorompót nyitni és képviselni. Képviselni a hatalmat, az államot, a tekintélyt, a rendet. Amikor képvisel, akkor nem is ismer ellentmondást. Amikor eljár, akkor nem ismer kibúvót. Amikor hivatkozik, akkor az örökösre, a megbonthatatlanra, az elrendeltre és a megváltoztathatatlanra mutat.

 

C. Nagy István – író és rendező is egyben – helyzetei ismerősek. Rutin határátlépések esetei. Vagy – rutinhatár átlépések esetei. Amennyiben rutinná válik az irracionális és a szubjektív menthetetlen összekeverése. A szolgálati szabályzatba burkolózott kisember pőre bőre, izgágasága, magafelejtése és mélységesen gyermeki lelke. Ahogy egy határátlépés vizsga lesz, és kódex és evangélium. Ahogy a szorongás és a félelem megeszi a lelket, és helyébe a hisztériát, az önkényt, a senki által nem kívánt kalandot állítja. C. Nagy magatartásmintái nem lépnek túl a jól ismerten, de annyiszor és olyan következetességgel jönnek be, hogy a szemünk előtt lesz a határesetből világdráma és világkomédia.

 

Ennyit nem mindig bír el a szöveg, többször is a földhöz ragad. Nincs rossz helyen, de szeretnénk több levegőt és eleganciát. A szituációk önismétlésekbe csúsznak, megjönnek a zenészek – Wertetics Szlobodán muzsikusai –, és a balkáni bandák fúvósai és ütősei eluralják a játékot. Komikus hangulat először és másodszor, ami utánuk marad, harmadszorra talán azt szeretnénk, hogy ki se menjenek többet a színről, tanácstalankodjanak, tébláboljanak, hozzanak valami igazán szürreálist az abszurdba.

 

Mert abszurd a két színész igyekezete, hogy megértsék egymást. Hogy lelépjék egymás határait, megtalálják egymás gyengéit. Rusz Milán csapong, rajong, ódázik és parancsolgat, mellét döngeti és szigorít, talpra áll és összeomlik. Ott van ő azon a koszos határátkelőn, de inkább Párizsban szeretne lenni. Utazni, megváltozni, másnak lenni. Nem egy háború poklában megmártott szerb léleknek. Szerb léleknek, de Párizs élőkkel teli, festményekkel teli, kultúrával teli világában.

 

Ebből a világból érkezik a Nő. Az álomvilágból. És mégis szúr és sprőd. Keserű és rutinos. Megvesztegetne, megvásárolna, menne már. Türelmetlen, fojtott és ideges. Hadzsikosztova Gabriellának kevesebb szín jut, mint a Vámosnak. Mindig ugyanazon akarat körül jár. Menni – hiszen mehet –, haladni, hiszen a világ más részein már megszokta a haladást. Éppen a hazája kapujában állítják meg. Éppen Európa és a Többi határán. A túlpart és az innenső part határán. Az élet és a halál, az élők és a holtak határán. Eljátssza az akaratost és a türelmetlent, ám a reflexei, a mélyben megbúvó automatizmusai inkább a Vámosnak hisznek. A világok elválasztottságában. Az átléphetetlenben. A meghaladhatatlanban. A reménytelenben. A realista Nő és a fantaszta Férfi szerepcseréi közben valakinek változnia kell. Ha a határok nem elmozdíthatóak, akkor az embereknek kell változniuk. C. Nagy István bízik a színészeiben és a műben is. Megmutatja, hogy meg lehet változni, el lehet indulni, ám ezt a kiszámolósdit nagyon is magunkon kell kezdenünk. Ec-pec-kimehecc. De – és itt e groteszk, sokszor ironikus színjáték igazi tétje – mindig magad maradsz. Magadnak. Azaz önmagad elől nem menekülhetsz. Azaz a határok benned vannak. Vagy nincsenek. Te döntesz. Vagy iszol, vagy vezetsz.

 

A Malko Tearto – bolgár nemzetiségi színház – és a magyarországi Szerb Nemzetiségi Színház közös produkciója önmagában is határeset. Soha nem dolgozott még együtt két hazai nemzetiségi színház. S azt se feledjük, hogy a Határeset cím után így szól az írás: színházi előadás magyar nyelven.

 

 

Malko Teatro nyelv menü Lang HU Lang BG Lang EN