HAEMUS 2008/3-4

Balog József

 

Határok helyett

 

 

Without Frontiers a Szegedi Régi Zsinagógában

 

 

A zene a határtalant kínálja, univerzális jelenség, minden ember egyenlő, aki zenét hallgat. A fülemben nincsenek népek és nemzetek. A fülem én vagyok.

 

Látom – a fülemmel is látom –, hogy Nikolaj Ivanov egy laptoppal és egy elektromos zongorával, néhány fúvós hangszerrel és a torkában képzett hangokkal gyakorol. Erős koncentrációt látok az arcán, ő is nézi, amit hallok, a jeleket a képernyőn, a billentyűket, a furulyák apró lyukait. Mi lesz ebből? Mi lesz ebből a pontosnak mutatkozó figyelemből?

 

Zene? Mi a zene? Hangok harmóniája, a ritmusok tánca, az elme szabadulása?

 

Tóth Viktor csak az előadáson bukkan föl. A színpad jobb oldalán van a helye, egy szék körül, valamelyes fény is jut neki, de a szünetekben inkább kiáll a színpad szélére. Onnan lélegezteti a szaxofonját. Nem halott a hangszer, éppen ellenkezőleg. Lehet, hogy a lélegzetek éppen a fémből érkeznek Viktor tüdejébe. Sebész legyen a talpán (sic!), aki szét tudná e két fúvást választani. Egyébként is úgy fúj, mintha operálna. A hangok mély metszeteket hoznak létre a koponyámban, szeletekre vágják a lebenyeket, érzéstelenítenek a sebeim. A koponyám csontjai szanaszét hevernek a Régi Zsinagóga padlóján. Hadzsikosztova Gabriella annyit árul el, amikor megjelenik a színpad bal oldalán, hogy jelen lesz. A színpadi jelenlét néhány évtizede nálunk is közhely, mégis megrendít, amikor valódi jelenléttel találkozom. Az milyen? Telített. Túlnő a színészen, leválik róla, önálló entitás lesz. Egy ember árnyéka, illetve negatív árnyéka, valójában a fénye. Nem táncol Gabriella, és azt sem állíthatom, hogy énekel. Mindkettőt csinálja, természetesen. Vagyis mozog és hangokat fűz egybe, szavakat és dallamokat is. Ez normális, hiszen azt mondják a Without frontiers (Határok nélkül) alkotóiként, hogy fuzionális performance egy színészre és két zenészre. Valójában még egy filmre is, hiszen C. Nagy István képi kompozíciójában léteznek az előadás hetven perce alatt. A képek egy vásznon elevenednek meg, valamint a testeken, hangszereken, a játszók által kimetszett teret töltik be. Levelek, faágak, felhők, vizek folynak, úsznak, rezegnek, csillognak, csobognak a zenében. Ahogy a valóságos színházi helyen is, a nézők szeme előtt. A színek elmosódnak, a fehérek átveszik a reflektorok munkáját, a sötétekben eltűnnek az arcok, mindez szédítően esetleges, akár egy utazás a lehunyt szemhéjak mögött. De szigorúan ébren. Ők hárman nem az álomba, az álmokba menekültek a világ és önmaguk határai elől. Inkább futkároznak, még inkább szökellnek, ha nem volna megtévesztő, azt mondanám, indiánszökdelnek egy olyan réten, amelyet éppen e szökkenések hoznak lére. Mindig van hová lépniük. Mindig van föld a talpuk alatt. Mindig érzik a hűvös füveket, hallják az apró ágak roppanását, érzik, ahogy följön a nap vagy kibukkan a hold a látóhatár peremén. Félek, mert félreérthető: természetesek, mint a természet. Maguktól értetődőek. A halált magyarul énekli Gabi, a szerelmet bolgárul, a magányt nem is emberi, inkább állati nyelveken, vagy még inkább a világba vetett lények egyetemes üvöltésével. Amikor abból a jajból visszajön – látom a szemén –, nincs is a színpadon. Elhagyta, elugrott valahová, a tiszta hangok, a tiszta félelem, a tiszta megsemmisülés hihetetlen oszlopai, födémei és falai közé. Nikolaj nem követi, ő mindig csak elkezdi a dallamot. Bocsánat – mintha ezt mondaná –, bocsánat, de muszáj ezt még megmutatnom, tessék! Szól a zene, akármit is csinál, ültő helyében, az kiterjed, ellep, elborít, megszabadít a földi súlyoktól, és az égi nehezékeket aggatja ránk. A padlón kúszom, a fejemet sem tudom felemelni, szurok vagyok és méz, és mégis repülök. Valahol biztosan vannak szárnyaim is, nem látom őket, mert csak azt látom, hogy a szemeim egyetlen objektívvé állnak össze, és bennük úsznak a többiek is, velem együtt zúgnak át a levegőégen. S közben mozdulatlanok vagyunk, még a lélegzetünket is visszatartjuk a nézőtéren. No, ezt tudja Nikolaj, ám erre Viktor is belép. Szaxofon a műtőasztalon, ahogy mondtam már. Feltárás. A testek kinyitása, megcsapolás, a vér elvétele. Ez egy vámpír szaxofon, odatartom a nyakamat, tessék! Amikor pedig mind a hárman egyszerre vannak jelen, akkor csönd lesz. A végére jártak. Elkészült egy track. Nem hibátlan, hiszen élő. A hibátlan ezután következik. Öt, hét, tíz másodpercnyi csönd. Ha egyszer, ha csak egyetlenegyszer sikerült volna abban a csöndben fölállni, és elhagyni a termet, akkor már nem kellene többé soha. Nem kellene többé visszatérni hozzánk. Ide. Közénk. És határok közé.

 

balog

 

 

 

 

Malko Teatro nyelv menü Lang HU Lang BG Lang EN