A SZÍNHÁZRÓL, AZ IDŐRŐL, ÉS A MESÉRŐL

balog józsef

 

A SZÍNHÁZRÓL, AZ IDŐRŐL, ÉS A MESÉRŐL

 

 

A színház ideje megszentelt idő, amit színész és közönsége egymásnak áldoz.

Nincs szó a „színház vallásáról” – vallom, hogy a színháznál nincs szebb, jobb és hasznosabb – nem, ilyen kijelentést nem tehetünk, csak annyit állítunk, hogy „el kell oda menni”!

Hogy részesülni kell, azaz lehetséges a részévé válni annak, amire a nézőnek ugyan egyetlen időpontja van, de amire a színészek több időben, a betanulás, az ismétlés, az utánozás művészetével kondicionálták magukat.

Nem kellene mindez állítanom, ha a Malko Teatro előadásában nem éppen ennek a közös időnek a szertartásai erősödtek volna szinte egyneművé a színház lényegével. Hiszen „alig volt valami”.

Alig volt valami díszlet, fény, alig voltak szereplők.

Nem úgy értem, hogy kevés volt, ami volt, hanem úgy értem, hogy éppen elég.

Tehát inkább sok!

Volt szöveg és volt zene.

Volt, aki a történetet mondta – élte a mondatokban – és volt, aki muzsikával keltette életre azt, ami mondhatatlan vagy inkább terített a fantázia hálóját a mese testére.

Anélkül, hogy csapdába csalta volna.

Pedig a színház csapda.

Alig álcázott verem, amelynek alján különös lények integetnek, hogy, tessék, csak, tessék!

Lezuhanni közénk és máris kibicsaklik a valóság.

Összekeveredik a föld alatt az, ami az égben, és ami a földnek a színén még külön volt.

Ez a keveredés, elegyedés, ez a kémia, ami a színházat vegyíti azzal, ami színészben és közönségében külön volna egyébként.

 

Ezt és eddig és így, tudjuk!

Mi tudunk még?

Azt, ahogyan a Malko Teatro megszólítja a színpadot.

Finoman, tisztelettel, erőlködés nélkül, mégis határozottan és pontosan.

Szólnak aztán az írott anyaghoz – a dramaturgia túl nagyképű, az alázat túlzottan egyszerűsít – inkább azt mondanám, magukra terítik a szöveg fehér, nyers, néhol áttetsző vásznát és összevetítik azzal, ami az ő fényük, az ő árnyékuk.

Beleélnek a szövegbe annyit, amennyi már nem feltétlenül csak interpretáció vagy a megformálás mikéntje.

Kerana Angelova regénye sűrű, ám a színpadon még sűrűbb lesz, mégis úgy szól az előadásban, hogy a tömörsége folyamatosan könnyebb és könnyebb anyagokat hoz létre.

A szavak és a dallamok inkább szállnak, lengedeznek, és mielőtt leülepednének a színpadi térben, huss, kivágódnak a nézőtérre és ott landolnak.

Mert megszólítják a nézőket is.

No, nem úgy – hét, itt vagyunk, tessék befejezni a sugdolódzást, mocorgást, orrpiszkálást!

Belelehelnek a nyakunkba.

Ez furcsa, hiszen nincsenek ők a hátunk mögött!?

Akkor, mi van a hátunk mögött?

A múltunk.

No, éppen ez az.

Ez kezd velünk történni, nem mintha mindenkinek bolgár múltja lenne a szegedi Régi Zsinagóga közönségében, s mégis.

 

 

 

 

A közös emberi?

Ezt meg olyan ócska dolog volna rávágni hirtelen, mint a titok nyitott ajtaját.

Elada Pinyo itt a hunyó, akárki meglátja.

Ám nem látja meg senki, mert Elada, aki az előbb még a tarkónkra fútt, most hirtelen ellibben erdők, mezők, óceánok és évszázadok fölött, de úgy ám, hogy a szárnya sem éri a földet.

Egyik szemében a költészet, a másikban a halál.

A másik szemében a vénséges vén öregasszony kiszáradt, fekete kútja, a másik szemében egy szúz lány tiszta forrásának a vize.

Szeretnéd ezt a nőt, és ha szeretnéd, mindegy, hogy előtted van  vagy a hátad mögött, mindegy, hogy ezer éve akarod vagy ezer év múlva is akarni fogod.

 

A színházban viszont nincsen olyan, hogy mindegy.

Ami a színházban egyre megy, az olyan is.

Egykedvű, száraz, érdektelen.

Valaki csak úgy üldögél?

Nem, nem csak úgy üldögél, hanem az üldögélés neki az élete, nem csak úgy beszél, hanem a beszéd neki az élete, és együtt a kettő pedig a mi életünk is, elég, ha látjuk és halljuk.

A Nő mesél.

A Férfi pedig dolgozik.

Vannak hangszerei, amelyeket megszólaltat és vannak képei, amelyekkel varázsol.

A férfiak hisznek az ilyesmikben, kár is őket megzavarni ebbéli hitükben.

Vadásznak, varázsolnak, bűvölnek, néha ráteszik a kezüket az erőszak gombjára, megnyomják, aztán kapnák is vissza a kezüket, de már késő.

Amikor pedig késő, akkor a nők még mindig mesélnek.

Akkor is mesélnek, ha meghaltak, akkor is, amikor még nem születtek meg, akkor is, amikor megerőszakolják őket vagy, amikor a gyerekeiket elveszítik.

Nem, amikor a gyerekeiket elveszítik, akkor nem mesélnek tovább.

Akkor maguk lesznek a mese.

Az elveszett mese, amit aztán a férfiak tíz körmükkel, jajgatva kaparhatnak ki a föld alól, ha meg nem unták és el nem mentek a kocsmába, hogy átkozódva fákká, homokká és kővé igyák magukat.

Akkor aztán éjszaka lesz, és a Hold megáll a poruk, és a hamujuk fölött, hogy az elveszett gyermekek, az elveszett nők, és az elveszett mesék ezüstös dallamaival ringassa őket ezután.

                                                                       +

 

MALKO TEATRO – Elada Pinyo és az idő (fuzionális performansz egy felvonásban)

 

Elada Pinyo, jelmez, díszlet, rendező – Hadzsikosztova Gabriella

 

Festő, zeneszerző                                - Nikolai Ivanov – m.v.

 

Konzultáns, látvány                            - C. Nagy István

 

 

Szeged, Régi Zsinagóga, 2009. ősz – MASZK Egyesület - SZTE Egyetemi Őszi Kulturális Fesztivál

 

 

Malko Teatro nyelv menü Lang HU Lang BG Lang EN